Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Farkas Evelin két íráshoz – Hansági Ágnes recenziójához és Keszeg Anna tanulmányához – szólt hozzá a klasszikus magyar irodalom tárgyköréből.
A klasszikus magyar irodalom alakjaival való foglalkozás napjainkban egyre nagyobb jelentőséget kell, hogy kapjon, főként a közoktatás és a kultúramegőrzés relációjában. Miközben a tananyagok mennyiségének szükségszerű csökkentésével eddig (elméletileg) alapkőnek számító művek eshetnek ki teljes mértékben a kollektív tudásanyagunkból, és a magyarság mibenlétének értelmezése sajátos módokon ölt formát, a közbeszédben még mindig igen kevés figyelem esik arra, hogy a 19. századi művek valódi újragondolásaival mentődjenek át értékek a jelen mindennapjaiba. Kísérletek történnek, de ezek gyakran izzadtságszagúak, átgondolatlanok és csupán látszólag zárkóznak fel a digitális bennszülöttek világához. Ezért visszatekintésemben két olyan, számomra fontos művet választottam, melyek a kutatói oldal felől képviselik az innovatív és (kiemelten jegyzem meg) továbbgondolható hangokat.
Az Arany-emlékév remekül példázta azt a kihívást, amelyet a klasszikus magyar irodalom alakjainak modernizálása állít irodalomtudósok, muzeológusok, pedagógusok és a kultúra szinte minden szegmensében tevékenykedők számára: Mi az, ami megjeleníthető Aranyból és életművéből? Milyen módon jeleníthető meg? Milyen kanonizációs tevékenységek elvégzése szükséges? Hogyan gondolható újra az eddigi Arany-képünk? Keszeg Anna júniusban megjelent tanulmánya (A magyarok reformkori Aranya. Arany János a múzeumban) éppen ezekre a kérdésekre kereste a választ.
A szerző amellett, hogy fontos megállapításokat tesz Arany emlékezetével kapcsolatban, majd közelebbről is megvizsgál két Arany-kiállítást, felveti a múzeumok lehetséges továbblépési irányvonalait is. A cikk két szempontból is különösen rokonszenves volt az egyébként is remek felvetéseket és értelmezéseket tartalmazó Arany-blokkban. Egyrészt Keszeg (más írásaiban is jellemzően) magabiztosan mozgat különféle tudományterületekről származó tudást, és köti is össze ezeket rendkívül tanulságos módon: miközben hasznos betekintést enged a muzeológia legújabb elméleti irányzatai közé, meg-megcsillantja az Arany-életműre vonatkozó ismeretanyagát is. Másrészt az írás gyakorlati beállítottságú is, a mozgatott tudásbázis mögött egy-egy konkrét, megvalósíthatónak tűnő javaslat is megfogalmazódik. Remek felvetésnek találtam például a Csonka-torony esetében a műközpontú elrendezés lehetőségét, mely alapkoncepció felzárkózást jelentene a mű- és értelmezésközpontú irodalomtudományhoz is.
A közoktatási klasszikus magyar irodalom egy kritikus pontja az érettségi tételek és kötelező olvasmányok kérdésköre, mely valahogy időről időre Jókai Mór nevéhez fut ki különböző módokon. Az elmúlt hetekben egy készülő munkám miatt betekintettem jó néhány, a témával kapcsolatos írásba, Jókai taníthatóságát firtató munkákba, és két következtetéssel zártam a vizsgálódást. Egyrészt lesújtóan kevés konkrét óratervet vagy nem pusztán (nem lebecsülendő, de a helyén kezelendő) szubjektív benyomásokon, saccolásokon alapuló adatot találtam arra vonatkozóan, hogyan is állnak a középiskolások Jókaival, másrészt pedig az elmúlt tíz év kutatási eredményei mintha nyomot sem hagytak volna a Jókai-tanításon, még az innovatívabb óratervek esetében sem. Nem kívánom itt és most megnyitni ezt a sokrétű problémakört, de annyi biztos, hogy a gyorsan változó világban nem szerencsés ez a távolság, és mindenképpen szükséges szorosabbra vonni Jókai esetében (és persze egészében is) a kutatók és pedagógusok együttműködését. Ezért a „klasszmagyar” megújítása témakörében a Keszeg Annáé mellett fontos publikáció volt Hansági Ágnes Fried István monográfiájáról írt recenziója (Jókai, az ismeretlen), mely januárban látott napvilágot.
Két olyan, az Alföldhöz szorosan kapcsolódó szerzőről beszélünk, akik meghatározó alakjai a Jókai-befogadás megújulásának. Fried István két évtizede folyamatosan pótolhatatlan olvasatokkal egészíti ki és írja újra az életműről tudhatóakat, Hansági ágnes pedig olyan munkát végez el, mely hátteret biztosít országos szinten arra, hogy élénk maradhasson a Jókai-kutatás: hallgatók bevonásával nagy sikerű Jókai-sétát, kétévente balatonfüredi konferenciát hív össze, középiskolásoknak szóló, Jókai-novellákat tartalmazó kötetet szerkeszt, mindezt pedig úgy, hogy tanulmányaival is jelentős rezgéseket gerjeszt a recepcióban.
Azonban nem csupán a két szerző miatt fontos említést tenni a recenzióról, hanem azért is, mert Hansági éppen azokra a részletekre hívja fel a figyelmet, melyek a megújítás és az újraírás szempontjából fontosak: kiterjeszthetőek a teljes életműre (a műfaji kísérletezés jelenléte), és fontos világirodalmi összefüggésekre (például Hugo groteszkjének használatára) irányítják a figyelmet. Számomra a legérdekesebb a kiemelt, kötetben szereplő megállapítások közül az elbeszélésmódra vonatkozó, hiszen Hansági szerint Fried megállapításai arra vezetnek minket, hogy megállapítsuk, a szereplői és elbeszélői szólamok gyakran konfrontálódnak, így maga a narratív technika mind az igazság elbeszélhetetlenségével, mind pedig a történelem rekonstruálhatatlanságával szembesíti az olvasót. Fried tevékenységének rendkívül szimpatikus vonása ebben a kötetben is megmutatkozik: gyakran hívja fel a figyelmet a Jókai-befogadás nagy adósságaira (ilyen például az antikvitáshoz fűződő viszony), remélhetőleg eddig járatlan utakra terelgetve a fiatal kutatókat is. Mindez pedig remélhetőleg az oktatásban is olyan járatlan utakat nyit meg, melyek elérik a digitális bennszülöttek ingerküszöbét is.
Kaszeg Anna: A magyarok reformkori Aranya (Arany János a múzeumban) (Alföld 2017/6.)
Hansági Ágnes: Jókai, az ismeretlen (Fried István: Jókai Mórról másképpen) (Alföld 2017/1.)
Borítókép forrása: az Egri Dobó István Gimnázium tananyaga.
Hozzászólások